Az év orvosa pályázat 2010 A www.dijazorvosokert.hu weboldalon azok a történetek kerülnek a nyilvánosság elé, amelyeket a szavazók interneten vagy levélben beküldtek saját orvosaikról, ezzel nevezték őket az Astellas Díjra. Történetek beküldése, feltöltése: 2010 áprilisától 2010. december 1-ig. Zsűrizés, a legjobb 20 történet kiválasztása neves szakmai zsűri által: 2010. december 6-a és 2011. január 3-a között. Látogatóink internetes szavazása a honlapon: 2011. január 4-e és február 1-e között. Astellas Díj ünnepélyes eredményhirdetés: 2011. február 15. Az orvosok nehéz felelősségteljes munkáját bírálják vagy dicsérik pácienseik és azok hozzátartozói. Vajon belegondolt-e már abba, hogy a gyógyítás mellett milyen fontos a beteg és orvosa között a kölcsönös bizalom? A jó orvos-beteg kapcsolat bizonyítottan hozzájárul a gyógyuláshoz, hiszen csökkenti a beteg bizonytalanságát, segíti a páciens és a család tájékozottságát. A partneri viszony alapja a bizalom, az elfogadás, s akkor várhatóan a beteg megfogadja és követi orvosa tanácsát. Fordítva is igaz, az orvos csak akkor lehet sikeres, ha jó viszonyt ápol a pácienssel, s annak hozzátartozóival. A Tegyünk az Egészségünkért Alapítvány az orvosi hivatás jobb elismerésére 2010-ben már negyedik alkalommal hirdeti meg az Astellas Díjat, amit három orvos nyerhet el a páciensek javaslata alapján. A díjat azok kaphatják meg, akik szakértelmükkel és emberségükkel egyaránt kivívják betegeik elismerését. Ön úgy érzi, hogy orvosa mindent megtett a gyógyulásáért? Ha igen, küldje el nekünk felépülésének történetét az orvosának nevével, elérhetőségével együtt. A beérkezett történetek alapján jeles közéleti személyiségekből, újságírókból, írókból, színészekből, sportolókból álló bíráló bizottság tesz javaslatot a díjazottakra. Az Astellas Díjra a jelöléseket, gyógyulásuk történetét levélben az 1507 Budapest, Pf. 43., illetve e-mailben a palyazat@dijazorvosokert.hu címre küldhetik, be 2010. december 1-ig. Várjuk mindenki jelentkezését. A beküldött történeteket, jelöléseket a honlapon közzétesszük, a beküldő ehhez történő hozzájárulását a pályázaton történő részvétellel megadottnak tekintjük. A beküldött történetek közül azok kerülnek bemutatásra, ahol a történetben szereplő orvos ehhez hozzájárult. Az orvos hozzájárulását a Tegyünk az Egészségünk Alapítvány szerzi meg, ez néha több napot is igénybe vesz, ezért szíves türelmüket kérjük. A beérkezett történetek az orvos neve alapján ABC-rendben kerülnek fel a honlapra és az orvos neve alapján kereshetők vissza. Értékelés menete A beküldések lezárulta után a szakmai zsűri minden tagja az általa legjobbnak ítélt 4 történetet javasolja a második körbe. A zsűritagok által kiválasztott történeteket összegezzük, és ezeket bocsátjuk közre az internetes szavazásra, ahol Ön is leadhatja szavazatát. Kérjük, értékelje a történeteket 1-től 5-ig (1-es a legkevésbé érdekes, 5-ös a legjobb történet)! Az értékelések átlaga alapján a legmagasabb pontszámot elérő 3 történet orvos-főszereplője kapja Az Év Orvosa 2010 pályázat Astellas Díját. Kérjük, a következő szempontokat vegye figyelembe az értékelésnél: - empátia (mennyire tudott azonosulni az orvos betege helyzetével, problémájával) - elhivatottság (az orvos mennyire érezte fontosnak, hogy segítsen betegén) - jó orvos-beteg kapcsolat (az orvos és beteg közötti ember kapcsolat hogyan támogatta a gyógyulást, mit jelentett a betegnek) - odafigyelés (mennyire érezte a beteg orvosa személyes törődését, állandó figyelmét) - orvosi kvalitás (általában az orvos emberi-szakmai kiválósága hogyan tükröződik a történeten keresztül) A történeteket a zsűri is ilyen szempontok alapján értékeli, nem az irodalmi, nyelvi igényesség vagy a terjedelem dönt. Nagyon köszönjük részvételét a pályázatban! Egy történet : Dr. Bábás Géza „Mindenki lehet nagy ember… mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.” (Martin Luther King) Az én történetem harminchat éves koromban, 2002. 03. 13.-án kezdődött. Ezen a napon Putnokon az otthonomban az egyik teherautóm kerékszerelése közben, szétrobbant a gumi. Én sajnos túl közel voltam hozzá, a lepattanó felni karika pedig, leszakította a bal alkaromat. Abban a pillanatban semmi fájdalmat nem éreztem, és szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Mikor ráeszméltem, egy világ omlott össze bennem, mert csak az járt a fejemben, hogy nyomorék lettem, és vége az eddigi életemnek. Azt gondoltam, innentől fogva, minden mindegy. Közben körülöttem gyorsan pörögtek az események, megérkezett a háziorvosom, akinek a tanácsára az amputálódott alkaromat azonnal hűteni kezdték. Ekkora már a mentők is odaérkeztek, akik bekötötték a felkaromat, és mentőhelikoptert kértek. Néhány perc múlva az is megérkezett, és a Miskolcon lévő Diósgyőri Baleseti Ambulanciára szállítottak. Ott már felkészült orvos csoport várt. Mivel a baleset pillanatától a kórházba kerülésemig végig eszméletemnél voltam, tudtak velem kommunikálni. Amikor a mentősök betoltak, az orvos bemutatkozott. Ő volt Bábás Géza adjunktus. Miközben vizsgált látta rajtam mérhetetlen elkeseredésemet, próbált vigasztalni, de korrekten elmondta azt is, mire számíthatok. A megfelelő precíz előkészítést követően, egy nagyon hosszú estétől hajnalig tartó műtét várt rám. Azt követően az intenzív osztályra kerültem. Erős fájdalomcsillapítókat kaptam, ami eléggé tompította a tudatomat, de arra határozottan emlékszem a műtétet követő délelőttön, amikor magamhoz tértem, Bábás doktor állt az ágyam mellett. Érdeklődött hogylétem felől, és megnézte, minden rendben van-e körülöttem. A következő napok is ugyanúgy zajlottak. Ő minden reggel megnézte, jól vagyok-e. Az intenzív osztályról kikerülve, egy külön steril szobába kerültem. Minden nap úgy kezdődött, hogy Bábás doktor nálam kezdett, és nálam fejezte be a napját. Nem csak akkor jött be hozzám, amikor átkötötte a karomat, hanem amikor tehette bekukkantott, jól vagyok-e. Ez idő alatt nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is gyógyította, hiszen nagyon el voltam keseredve. Nemcsak engem vigasztalt – hanem mint utóbb kiderült –, a feleségembe is sokszor lelket öntött, amikor érthető módon szüksége volt rá. A kórházi kezelésem ideje alatt nem volt olyannap, hogy orvosom a mindennapi kötözést kihagyta volna, vagy másra ruházta volna át. Akár dolgozott, akár nem otthonról is bejött, csak azért, hogy személyesen köthesse át a karomat, pedig erre az időszakra estek a Húsvéti ünnepek is. A műtétet követően az utókezelések miatt közel egy hónapot töltöttem el a kórházban, és azt tapasztaltam, a velem való törődése csöppet sem lankadt ez idő alatt. Ugyan olyan figyelmes, és gondoskodó volt velem szemben, mint az első percben. Egy olyan kitűnő szakembert ismertem meg benne, aki mindig precízen, nagy odafigyeléssel végzi a gyógyító munkáját. Mindemellett nagyszerű ember, akinek arra is volt energiája, hogy szükség esetén betegei lelkét is ápolja. Ez a remek ember mindvégig szerénynek maradt. Soha nem halottam tőle velem kapcsolatban arról beszélni, hogy milyen remek munkát végzett. Ha hálálkodtam neki, vagy dicsértem, szerényen elutasította azt, mondván: „ez a maga érdeme, mert gyógyulni akar”. Olyan embert ismertem meg benne, aki a munkáját hivatásának tekinti, és aki ezért mindent meg is tesz. Tudomásom van arról, hogy rendszeresen jár különféle konferenciákra, külföldre is. Az én műtétemről készült felvételek is az előadásának egy részét alkották, amelyhez előtte természetesen korrekten kikérte az engedélyemet. Én boldogan egyeztem bele, hiszen ez volt az első alkalom, amikor én is adhattam valamit, illetve viszonozhattam azt a mérhetetlen törődést, odafigyelést azért, hogy újra lett karom. Ezen kívül, soha, semmit nem fogadott el, pedig higgyék el, nagyon, nagyon hálás vagyok Neki. Mint utóbb megtudtam, a konferencián hatalmas elismerést kapott orvos kollegáitól, a műtétem bemutatásával, állva tapsolták meg az előadását. Ezt kollégáitól tudtam meg, mert ő sokkal szerényebb annál, minthogy dicsekedett volna ezzel. A közel egy hónapos kórházi tartózkodásom alatt több betegtársamtól is csak jót hallottam felőle, és kollegái is csak dicsérettel szóltak róla. Úgy fogalmaztak, jó, hogy az Ő kezébe kerültem, mert annak köszönhetem, hogy van karom. Más lehet, hogy befejezte volna, amit a sors elkezdett. Ebből én arra következtettem, kollégái is elismerik a munkáját. Nagy szeretetnek örvend körükben. A műtét utáni reggelen, feleségem, aki a doktort várta a kapuban, azon aggódva, mit fog szólni ezért. A kórházi portás bácsi is azt mondta: „Nem olyan ember az, ő az egyik legrendesebb orvos. Mindig derűs, állandóan mosolyog, és előre köszön, még nekünk is.” A műtétet követően közel két évig különböző rehabilitációra, kéthetente, pedig a doktor úrhoz jártam vizsgálatra. A megadott időpontban rendre ott volt, érdeklődött, és tanácsokat adott. A közel két év alatt, ugyanolyan figyelmes volt irántam, mint addig, és ha gondom, problémám volt, legjobb tudása szerint segített azok megoldásában. A két év alatt nagyon sok betegével találkoztam, és beszélgettem. Azt tapasztaltam, nemcsak engem tüntetett ki figyelmével, hanem mindenkivel lelkiismeretesen foglalkozott, attól függetlenül, hogy kisebb, vagy nagyobb sérülésről volt-e szó. Minden beteget egyforma odafigyeléssel kezel. Velem sem azért foglalkozott annyit, mert az én esetem különleges lett volna. Csak jót tudok róla mondani, mert visszaadta a sérült karomat, amit a lehetőségekhez mérten tudok használni. Teljes egészében ellátom magamat, a hivatásos jogosítványomat is megtarthattam. 2005 októberében kikértem az állapotomról egy nagy szaktekintélynek örvendő orvos véleményét. A pécsi Mozgásszervi Sebészeti Intézet Traumatológiai Klinikai tanszék professzorának véleményét, aki szó szerint ezt mondta „Nyugodjon meg fiatalember, a kolléga nagyon jó munkát végzett. Én sem tudtam volna jobban csinálni.” A professzor, aki a leszakadt végtagok magyar úttörőjeként ismert, ilyen elismeréssel nyilatkozott Bábás doktor munkájáról. Én jelenleg is folytatom a vállalkozásomat, bár már nem tevőlegesen, hanem inkább irányítóként. Nem tört ketté az életem, mint ahogyan ezt az első percben gondoltam. Ezt Neki köszönhetem, és mégsem tudtam sem mindezt kellőképpen viszonozni, meghálálni. Azóta, már főorvosi kinevezést kapott, amit joggal kiérdemelt. A történtek leírásával úgy gondolom, nagyon rászolgált az Astellas-díjra. Az én esetem már évekkel ezelőtt történt, de biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyanolyan odaadással és szakmai alázattal szolgálja a betegeit, azok gyógyulását. http://www.dijazorvosokert.hu/palyazat/ Írj saját történetet, ha van s így kifejezheted háládaT!