Az Európai Unió legnagyobb paradoxonja az egészségügy területén az, hogy bár lakói korábban soha nem voltak olyan egészségesek, mint napjainkban (a születéskor várható élettartam a 15 tagállamban 75 év fölé emelkedett), mégis az egészségügyi ellátás javítására és ezzel az egészségügyi kiadások növelésére vonatkozó igény folyamatosan nő.

Nem véletlenül, hiszen a népesség idősödése növeli a költségesebb, hosszabb ápolási idejű szolgáltatások iránti keresletet. Emellett nem csökken kielégítő mértékben a dohányzás (évente félmillió ember haláláért tehető felelőssé az Unió országaiban), új kockázatok jelentek meg, mint pl. a brit marhahús versenyképességét rontó Creutzfeldt-Jakob betegség vagy a bevált antibiotikumokra ellenálló tbc-baktériumok. S akkor még nem szóltunk a tíz középkelet-európai tagjelölt ország állampolgárainak ijesztő egészségi állapotáról, arról, hogy életesélyeik 6-8 évvel maradnak el az EU átlagától.
Korábban egészségügyi szempontok csak általánosságban fogalmazódtak meg az Európai Unió életében, a döntő a gazdasági integráció volt. Az egészségügyi vonatkozású szabályozásokat a szociálpolitika körében alkották és ezek lényegében a munkahelyi egészségvédelemhez, illetőleg az árúk és személyek Unión belüli szabad mozgásának megteremtéséhez kapcsolódtak.
Egységes európai egészségpolitika napjainkban sem létezik, tehát nincsenek előírások arra, hogy a tagállamok milyen egészségügyi ellátó rendszert működtessenek. Ennek oka a szociális védelmi rendszerek sokszínűségében, a mély kulturális és gazdasági különbségekben rejlik és nem abban, hogy a tizenötök milyen jelentőséget tulajdonítanak egészségügyi kérdéseknek. Ezért is hivatkoznak az egészségügyet illetően gyakran a szubszidiaritás elvére, tehát jelen esetben arra, hogy Brüsszel csak az államhatárokon túlnyúló kihívásokkal törődik. Az egészségkárosodás kockázatai ebbe a körbe tartoznak.
A '90-es évek közepén az Európai Unió szakmai programokat indított néhány kiemelkedő fontosságú népegészségügyi problémával kapcsolatban. 1998-tól kezdődően a tagjelölt országok, így hazánk is részt vehet az egészségmegőrzéssel, a rák elleni küzdelemmel, a kábítószerrel, valamint az AIDS és egyéb fertőző betegségek megelőzésével foglalkozó programokban. Igazi áttörést azonban az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jei hatályba lépése hozott az egészségvédelem uniós hatáskörbe emelése területén. Ennek az új alapokmánynak a 152. cikkelye mondja ki azt, hogy "az egészségvédelem magas színvonalát minden közösségi politikában és tevékenységben biztosítani kell". Ilyen módon a közösségi joganyag részévé vált az az elvárás, hogy a döntéshozóknak minden ágazatban mérlegelniük kell: elhatározásaik milyen hatást gyakorolnak az emberi egészségre. S bár az előírás az Európai Unió intézményeit kötelezi, közvetett módon a tagországok számára is üzenet az egészséget jobban támogató adó-, oktatás- vagy közlekedéspolitika megfogalmazására.
Az 1999. őszén Romano Prodi vezetésével megalakult Európai Bizottság már hivatalba lépésének kezdetétől elődeinél nagyobb hangsúlyt helyezett az egészség ügyére. A közösség történetében először neveztek ki az egészségvédelemért felelős főbiztost az ír David Byrne személyében. A főbiztos hivatalán belül szervezés alatt áll a népegészségügyi igazgatóság, amelynek legfontosabb feladata az Unió egységes népegészségügyi stratégiájának előkészítése. Ez a dokumentum várhatóan az idei év végén nyer jóváhagyást az Európai Parlamentben. Tervezete három területre összpontosít:
- Egységes és átfogó egészségügyi információs és adatkezelési rendszer létrehozása, amely a szakma, a politikusok és a nyilvánosság számára egyaránt szolgáltat megbízható jelentéseket az egészségi állapotjelzőkről.
- Egészségügyi katasztrófahelyzetek (járványok) kezelésére rugalmasan és hatékonyan mozgósítható szellemi és anyagi erőforrások biztosítása.
- Az emberek egészségét befolyásoló társadalmi-gazdasági, életmódbeli és környezeti tényezők elemzése.
A bővítés egészségügyi vonatkozásai is egyre többször kerülnek szóba. Az Európai Bizottság már másfél évvel ezelőtt dokumentumban foglalta össze aggodalmait, amelyet az egészségügyért felelős főbiztos az Európai Parlament közelmúltban tartott meghallgatásán összegzett. Eszerint a kelet-európai tagjelöltek népegészségügyi elkötelezettsége nem kielégítő, ellátó rendszereik reformra és jelentős mértékű pótlólagos forrásra szorulnak. Úgy vélte, hogy amennyiben a csatlakozni kívánó államok elavult egészségügyi szerkezetét nem sikerül korszerűsíteni, az finanszírozhatóságukat és a makrogazdasági stabilitást már középtávon veszélyezteti. Ezért is kérik számon többek között Magyarországtól az egészségügyi reformok megvalósítását, bírálják a késlekedést. Ennek ellenére az ellátó rendszer uniformizálása egyelőre nincs napirenden. Az egészségügy működési zavarait azért firtatják, mert egyes tagjelöltek részéről "egészségügyi turizmus" megindulásától tartanak, attól, hogy a rosszul fizetett, de jól képzett személyzet tömegesen keres munkát Nyugat-Európában és a betegek is a jelenlegi Unió államaiban keresnek gyógyulást. Ez a megközelítés akkor is figyelemre méltó, ha a bővítés után az EU korlátozni fogja az ilyen irányú mozgásokat. Nem árt ugyanis emlékezni arra, hogy a korábban felvett országok előtt hétéves, átmeneti időszakot követően nyitotta meg az EU a munkaerőpiacát.

Dr. Kökény Mihály