Gombatámadás: Candida-napló 1. 2010. február 06. | szombat Címkék:Betegségek Az élesztőgomba minden egészséges ember szervezetében megtalálható. Bélflóránk károsodásával viszont könnyen elburjánzik, és kellemetlen tüneteket produkál. Szabadulni tőle kész művészet. A kísérletekről írunk most – szigorúan szubjektíven!A hasmenés mindig baljóslatú. Ha csak rágondolok, beugrik a diétás sós krumpli forgácshoz hasonlító íze, a hús- és joghurtevés iránti olthatatlan vágy, és a kilométerben mérhető elhasznált vécépapír. Nem elég a társasági élet hiánya, a folytonos folyadékpótlás vagy az inzultáló haszubogás… Nem! Számolni kell az orvos által felírt antibiotikumok mellékhatásaival is. És most nem a fejfájásra meg a szédülésre gondolok, még csak nem is az Achilles-ín szakadását ecsetelő ötbekezdéses tájékoztatói leírásra (merthogy van olyan is). Sokkal inkább - és most férfiolvasóink csukják be szemüket - a hüvelygombára. Érzékenység, méghozzá hiperérzékenység! Miért ne fordulna ez elő éppen nálam? Az első „gombatámadást” nyáron kaptam. Habár egy hasmenéses nyavalyán voltam túl, mégsem erre gyanakodtam, hanem az évszak slágerére, az uszodára. Az orvos felvázolta, hogy ilyen fertőzés a helytelen tisztálkodással (hátulról előre történő altáji törlés) könnyen beszerezhető, de sem a hüvely pH-értékéről, sem a gyógyászati készítmények mellékhatásáról, sem a tangaviseletről nem esett szó. Az első visszaverési kísérlet: szájon át szedhető bogyó, kézben azonnal olvadó kúp, új intim lemosó, szextilalom, szép, de műszálas alsóneműk száműzése. Oda a csáberőfokozó a kis piros masnijával, meg a gyöngyökkel kirakott ezüstpillangós ártatlanságmímelő is. Helyette divatba jött polcaimon a Briget Jones-féle „mára megteszi” bugyi. Nesze neked önbizalom. Arról olvastam, hogy a Candida depresszióra hajlamosít, meg hogy libidóvesztéssel jár ez az időszak, na de hogy lenullázza azt is, amit épphogy összekapar az ember... Néhány hónap múlva újra a rendelő 5 négyzetméteres folyosóján kuporogtam elkenődött arcú nőtársaimmal, akiktől még véletlenül sem kérdem meg, mi bajuk. Hiszen, mi van, ha egyikük épp eladónő a kedvenc ruhaboltomban, s amikor majd onnan kilépek, csípős megjegyzéseket tesz rám a kollégáknak, miközben azt próbálja beadagolni, hogy egy ismerősétől hallotta? Lehet, hogy a Candida nyomorba dönt, de nem butít! Összeesküvés-elméletekkel barázdálom kérgesebbé agyamat. A személyes kontakt helyett arctalan sorstársakat fürkészek az interneten, és találok is. Mennyi ötlet, leleményesség, kísérletező kedv! A millió tipp közül a kedvencem, hogy áztassak be egy tampont kefirbe, majd a felhelyezést követően már mehetek is az uszodába. Ezt a tanácsot mintha az ókori Egyiptom varázslókönyvének fogfájásűző bekezdéséből merítették volna. Az ősi legenda szerint ugyanis, ha egy döglött, hosszában ketté vágott egeret teszek arra az arcfelemre, amely oldalon a fogam fáj, a baj megszűnik! A candidás blogbejegyzések egyébként mindent tarolnak. Anno még az új Suzuki Swift fóruma sem tudta lehajrázni, pedig a kis „Dumbó”-ért rajongtak a fiúk. A doki könnyen lerázott, mondván, ezek a gombák bizony makacsok, nehéz tőlük megszabadulni. Az első orvosom akkor vált gyanússá, amikor az asztalánál ülve mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel: hová járok főiskolára, milyen környéken lakom stb. Aztán alulnézetből mintha beugrott volna neki, hogy ki vagyok. Vajon az arc vagy a szeméremdomb borotválási mintája jegyezhető meg nehezebben egy nőgyógyásznak? Vélhetően az arcommal volt a probléma. Új embert kerestem, akit a páromon kívül két lábam közé egyedi betekintési engedéllyel ruháztam föl. Az új nőgyógyászom nem írt várólistát, érkezési sorrendben fogadta a pácienseket. Első alkalommal 3 és fél órát vártam a magánrendelésen! Ha terhesen mentem volna, biztosan megszülök. Az ok ugyan nemes, de ilyen körülmények között nem emberi: félórás lelkizés az életről. Személyem vesézése akkor vált érdekessé, mikor a doki az étkezési szokásaimról kezdett faggatni. A Candida-diétáról olvastam már, sőt egyik ismerősöm szenvedett is vele. Talán épp ezért viszolyogtam 50 kilósan belevágni. Látogasson vissza honlapunkra holnap délután 14 órakor, hogy elolvashassa cikkünk 2., befejező részét! Dr. Szelva István nőgyógyász: Gombás hüvelyi fertőzést leggyakrabban a Candida species okoz. Ez a gomba a tápcsatornában a normál flórához tartozik, és készít számunkra fontos vitaminokat. A hüvelyben remekül érzi magát, gyorsan szaporodik, kellemetlen fehér folyást, szeméremtáji viszketést okoz, vagyis megváltoztatja a normál hüvelyflórát. Gyakori fertőzőforrás a saját tápcsatornánk. A helytelen vécépapír-használat (a hüvelybemenet hátulról előre történő törlése) vagy a tangabugyi – mint a nőgyógyászok ellensége – elmozdulása a hüvelybe keni a gombát. Nem kell, hogy látható szennyeződés legyen, mert a végbél környéke sohasem tekinthető sterilnek. Nekünk, nőgyógyászoknak a tampon használatával is az az egyik bajunk, hogy ha először elvétik a felhelyezést, a tampon a gáton landol (a hüvelybemenet és a végbél között), így összeszed néhány gombaspórát, amit aztán a következő felhelyezésnél vele együtt a hüvelybe jutattunk. A fogamzásgátló szedése azzal segíti a hüvelygomba megtelepedését, hogy a hüvely nyálkahártyája vékonyodik, a hüvely normál flórája sérülékenyebb lesz, könnyebben kialakul hüvelyi fertőzés. Ezek után csoda, hogy a tangaviselő, tampont használó, fogamzásgátlót szedő nők még élnek? Szerencsére a gombás hüvelyi fertőzés leginkább csak kellemetlen, és nem halálos betegség. Legtöbbször gyorsan és nyomtalanul gyógyítható, de sajnos, védettség sem alakul ki ellene. Már terhességünk alatt is fertőzzük születendő gyermekünket!: http://www.korutiorvosicentrum.hu/std-nemigyogyaszat/mycoplasma-ureaplasma-fertozes.html Mycoplasma, Ureaplasma fertőzés Szerzők: Dr. Tisza Tímea és Dr. Ongrádi József A különböző Mycoplasma fajok és a velük rokon Ureaplasma urealyticum gyakran telepednek meg férfiak és nők urogenitális szervrendszerében. Sokféle betegséget okozhatnak, bár egyrészt ezen mikrobák különleges tulajdonságainak nehézkes vizsgálhatósága, másrészt a felmérések során a kontrollokban is gyakran észlelt baktérium hordozás miatt több kórképben egyelőre csak feltételezni lehet szerepüket. 1. A kórokozó A Mycoplasmák és Ureaplasmák a baktériumok Mollicutes (mollis= lágy, cutis= bőr) osztályának Mycoplasmatales rendjébe, ezen belül a Mycoplasmataceae család Mycoplasma ill. Ureaplasma nemzetségébe tartoznak. A Mycoplasma nemzetség kb. 100 faja közül 12-13 faj fordulhat elő emberben. A légúti fertőzéseket okozó M. pneumoniae kivételével a M. hominis, M. genitalium, M. fermentans, M. primatum, M. spermatophilum, M. penetrans legfontosabb élőhelye az urogenitális traktus, bár a különbség nem kizárólagos (Szabó, Rocha). A M. hominis megfelelője patkányban és egérben a gyakran vizsgált M. pulmonis, amely egyaránt kolonizálja az állatok felső légutait és húgyivarrendszerét (Rocha). Ezek a baktériumok a legkisebb (0,3-0,8 ľm), önálló életre és szaporodásra képes, mesterséges táptalajon tenyészthető mikroorganizmusok. A többi baktériumtól elsősorban abban különböznek, hogy nincs merev sejtfaluk, ezért Gram szerint nem is festhetők. Érdekes módon, Gram pozitív ősökből fejlődtek ki. A sejtfal hiánya miatt igen változatos (gömb, tojásdad, fonal, gyűrű) alakúak. Csillójuk, spórájuk sincs. A mikrobát borító sejtmembrán igen esendő a környezet hatásaival szemben, ezért még az élettani sóoldatban és bouillonban is hamar elpusztulnak. A többi baktériummal és az Ureaplasmákkal ellentétben a Mycoplasmák ellenállók tallium acetáttal szemben, amely a táptalajba keverve igen jó szelektív tenyésztésüket teszi lehetővé (Szabó). A Mycoplasma genomja pici, 0,58 és 1,35 megabázis (Mb) közötti. Génszerkezetük jellegzetessége egyes szekvenciák ismétlődése (simple sequence repeats, SSR) a genom akár egymástól távoli helyein is. Ezek homológ rekombináció során keletkezhettek, s fontos szerepük van a Mycoplasmák törzsfejlődésében és pathogenitásában az adhezinek kódolása révén. Az ilyen gének promotere akár 100 nukleotiddal előrébb is elhelyezkedhet a gén start kodonjától számítva (Rocha). A M. genitalium és U. urealyticum genomjának teljes bázissorrendje ismert. A korábban egységesnek tartott utóbbi fajon belül a 14 szerotípus (szerovariáns) géntérképezése alapján két fajt lehet elkülöníteni: az U. urealyticum (U. urealyticum biovar. 2) fajba a nagyobb genommal (0,88-1,2 megabázispár /Mbp/) rendelkező 10 szerovariáns, az U. parvum (U. urealyticum biovar. 1) fajba a kisebb (0,75-0,76 Mbp) genommal bíró 1., 3., 6., és 14. szerovariáns tartozna az újabb csoportosítás szerint. Az U. parvum invazívabb az U. urealyticum szerotípusaival összehasonlítva (Martinez). Az eddig ismertek közül legkisebb a 3. szerovariáns nukleinsava, amely 751719 bázispárt tartalmaz. A G+C aránya mindössze 25,5%, amely alacsony arány jellemző a Mollicutes osztályba tartózó mikrobákra (Glass). Az U. urealyticum energiaigényének 95%-át az urea (hugyany, karbamid) hidrolízisével nyeri. Ebben a folyamatban a más baktériumok hasonló enziménél 30-180-szor hatékonyabb ureáz enzime, egy ammónium transzporter (Amt) és egy F/F -ATP-áz működik közre. Az ATP maradék 5%-a nem szénhidrátlebontás, hanem feltehetőleg szubsztrát foszforilálás révén keletkezik (Glass). A M. pneumoniae és M. genitalium genomjával ellentétben az U. urealyticum örökítő anyagából hiányoznak a purin- és pirimidinbázisok anyagcseréjéhez szükséges gének, pl. a dUTP-áz génje (Glass). Fontos és a diagnosztikában differenciáló biokémiai próbaként felhasználható tulajdonságuk, hogy a M. fermentans glukóz bontására, M. hominis arginin bontásával ammónia termelésére képes (Szabó). Anyagcseréjük rendkívül leegyszerűsödött, ezért erősen függnek a környezetükben felhasználható tápanyagoktól. Emiatt nagyon sok, eddig ismerten 28 transzportáló fehérjével rendelkeznek. Közülük három Fe és haemin transzporter. Ureaplasmákban a vasra a NADH oxidáz hiányában a légzésben van szükség, míg Mycoplasma esetében a vas a sejtmembránban halmozódik fel (Glass). Az Ureaplasmák 5 fehérjéje tekinthető virulencia faktornak: ureáz, immunglobulin-A (IgA) proteáz, foszfolipáz A és C, MBA valamint a hidrogénperoxid termelésének enzimei. Az IgA proteáz a felső nemiszervek nyálkahártyáján az immunrendszert gyengíti. A foszfolipázok pedig feltehetően a prosztaglandin termelésének megváltoztatásával koraszülést indíthatnak meg. Bár sem az IgA proteáz, sem a foszfolipáz molekulákat nem mutatták még ki a baktériumból, génjeik jellegzetes bázissorrendjének jelenléte a genomban igen valószínűsíti termelődésüket. Még csak kb. 30 féle enzimtevékenységet tudtak kimutatni U. urealyticum sejtjeiben, a továbbiak meglétére a sajátos bázissorrendel rendelkező gének összehasonlító elemzésével lehet következtetni. A hidrogénperoxid termelődése felelős a Mycoplasmák haemolyzáló képességéért, míg Ureaplasmák esetében enzimhatás eredménye ugyanez a jelenség. Az Ureaplasmák genomja 613 fehérjét és 39 RNS-t kódoló gént tartalmaz (Glass). Az előbbiek közül csak 324 azonos a M. hominis és M. genitalium hasonló génjeivel. Az utóbbiak génjei csaknem azonosak, de a M. pneumoniae még több közbeiktatott génnel is rendelkezik. Az U. urealyticum 76 olyan fehérjét kódoló génnel rendelkezik, amely hiányzik a Mycoplasmákból, és amelyek elsősorban az ureahidrolízist követő ATP-szintézisben játszanak szerepet. Ezek teszik lehetővé, hogy az Ureaplasmák egyaránt jól megélhetnek az urogenitális rendszer alsó ill. felső részében. Az Ureaplasmákból hiányzanak a más prokaryotákban megtalálható hő-shock-, chaperonin- és a sejtosztódást irányító fehérjék (Glass). A hidrogénperoxid és szuperoxid gyökök a gazdasejtek membránját károsítják. Sejtkultúrákban ugyan megfigyelték, hogy pl. a M. penetrans endonukleáza kromoszóma rendellenességeket és sejttranszformációt is okozhat, de ezeknek a szervezetben való kialakulása kérdéses (Uusküla). A Mycoplasmák ún. csúcsszervecskékkel, fehérje tüskékkel rendelkeznek, amelyeknek a gazdaszervezet sejtjeihez való tapadásban van szerepe, ezért a légutak és a húgy-ivarrendszer hámfelszíni élősködőiként tartjuk számon őket. Ezen csúcsszervecskék adhezin fehérjék csoportjaiból épülnek fel, s az őket kódoló gének rekombinációi eredményezik az egyes Mycoplasma fajokon belüli antigénvariánsokat (Rocha). Az egyes fajokon belül a fő immundomináns antigének más-más fehérjén lehetnek: adhezin a M. pneumoniae esetében, Mgp adhezin M. genitaliumban, MBA lipoprotein U. urealyticumban, Vsa lipoprotein M. pulmonis esetében. Számuk és változataik igen eltérőek lehetnek az egyes izolátumokban. Feltehető, hogy ezen antigének variációi szabják meg, hogy az illető baktérium a szervezet mely szöveteit tudja kolonizálni (Rocha). A M. genitalium Mg307 és a M. pneumoniae Mp405 lipoproteinjei bár összességükben 65% aminosav homológiát mutatnak, de az előbbi génjében az AGT kodonok imétlődése, az utóbbiban pedig a 16 nukleotidból álló poly-alanin SSR génen belüli ismétlődő szekvenciák transzkripciós represszorként más-más módon szabályozzák a gének kifejeződését. A környezeti szelekciós nyomás ellen, más baktériumokhoz hasonlóan, a Mycoplasmák is fázis- és szekvencia variációkkal alkalmazkodnak. Nagy mutációs képességük további oka egyes DNS-javító mechanizmusok hiánya, melynek következtében eltérő szekvenciák között is gyakran alakulhat ki rekombináció. A Mycoplasmák specifitás (S), metiláz (M) és endonukleáz (R) meghatározó géncsoportjai is hipervariábilisak. Az RMS szekvenciák géntermékei a gazdasejt DNS-ének lebontásában is részt vehetnek az apoptosis folyamatában (Rocha). A Mycoplasmák változékonyságát az is jól mutatja, hogy a M. genitalium és M. pneumoniae genomjában a hosszabb ismétlődő szakaszok 6-17-szer gyakrabban fordulnak elő, mint pl. Bacillus subtilis genomjában (Rocha). Számos megfigyelés utal arra, hogy ezen kórokozók az immunrendszer és az antibiotikumok pusztító hatásától védve perzisztálhatnak, sőt szaporodhatnak is egyes sejtekben (Uusküla). A M. penetrans és M. genitalium a fent említett csúcsszervecskékkel, a M. fermentans, M. hominis és további fajok pedig irányított, sejtreceptor-közvetített módon, clathrinnal bélelt endocytotikus vakuolumokban jutnak a sejtek belsejébe, s következményesen nekrózist okoznak (Uusküla). A spermatogenezis sejtjeiben ellenben apoptózist válthatnak ki, amely hozzájárulhat férfiak terméketlenségéhez (Shang). Az emberben és állatokban okozott betegségeik jellege arra utal, hogy az általuk kiváltott károsodás nem a Mycoplasma vagy Ureaplasma sejtalkotórészek közvetlen toxikus hatásának a következménye, hanem immunmechanizmusokon alapszik (Uusküla). A sejtfal hiánya egyben a lipopoliszaccharidok hiányával is együtt jár, ugyanakkor a sejthártyában sokféle variációban elhelyezkedő lipoproteinek mozaikszerű elhelyezkedése, fázis illetve nagyságbeli változatai hozzájárulnak a gazdaszervezet immunológiai védekező folyamatainak kijátszásához (Rocha). A krónikus, perzisztáló fertőzésekben fontos szerep jut a nem specifikus immunmoduláns hatásoknak is (Uusküla). Az utóbbi időben a Mycoplasmáknak és Ureaplasmáknak az interleukinek (IL) termelődésében okozott változásait vizsgálták. M. hominis vagy U. urealyticum hordozó férfiak ondómintáiban az IL-8 emelkedett szintje mellett a tumor nekrózis faktor (TNF)-?, IL-6 és interferon (IFN)-? alacsony szintje inkább a tünetmentes kolonizációt, mintsem a gyulladás meglétét bizonyítja (Pannekoek). U. urealyticum antigénje fokozza patkányok alveoláris makrofágjainak NO, indukálható NO szintetáz (iNOS) enzime és az NF-?B termelését, amelyek tovább emelkednek IFN-? hozzáadását követően, de termelődésük csökken szteroidok hatására (Li/Yan). Hasonlóképpen, U. urealyticum fertőzés serkenti koraszülöttek tüdő-makrofágjainak és az emberi folyamatos monocyta kultúrának vascularis endothel növekedési faktor (VEGF) és 1-es típusú intercelluláris adhéziós molekula (ICAM-1) termelését, amelyek szteroidok hatására visszaszorulnak (Li/Brauner). Mindkét kísérletsorozatban leírtak hozzájárulnak a feltételezhetően az U. urealyticum hatására idő előtt születettek krónikus tüdőbetegségének kialakulásához (Li/Yan, Li/Brauner). A kórokozóképesség pontos meghatározásában további távlatokat nyit az a mostanában felismert tény, hogy az urogenitális rendszerben az interleukinek termelésében az U. urealyticum hatására mutatkozó egyes változások genetikai prediszpozíció alapján következnek be. A mikrobával a hüvelyben kolonizált terhes nőkben az IL-1 receptor antagonista (IL-1Ra) hüvelyi szintje közel kétszeresére emelkedett a kórokozót nem hordozó egyénekéhez képest. Az IL-1Ra génpolimorfizmusát tanulmányozva megállapították, hogy az IL-1RN*2 allélt hordozó homozigóták 62%-a, az IL-1RN*1/IL-1RN*2 heterozigóták 47%-a, míg az IL-1RN*1 allél homozigóták 34%-a volt kórokozó hordozó. A Mycoplasmák, Ureaplasmák iránti eltérő fogékonyságot mutató emberek további rizikótényezőit is célszerű lenne meghatározni, a hordozás megelőzésének céljából. 2. Klinikai megnyilvánulások, tünetek 2.1. Klinikai megnyilvánulások férfiakban Nongonorrhoeás urethritis A nongonorrhoeás urethritis (NGU) a leggyakoribb szexuális úton terjedő betegség férfiakban. A nemzetközi szakirodalom adatai meglehetősen ellentmondásosak atekintetben, hogy a különböző Mycoplasma fajok okoznak-e egyáltalán nongonorrhoeás urethritist, illetve hogy non-gonorrhoeás urethritisben szenvedő betegekből történő kimutatásuk esetén etiológiai tényezőként vehetők-e figyelembe. Taylor-Robinson és mtsai eredményei szerint a M. hominis önmagában nem okoz NGU-t (Taylor-Robinson), és olyan férfiakban gyakrabban mutatható ki, akik nem szenvednek NGU-ban, mint azokban, akik ebben a kórképben szenvednek (Holmes). A M. penetrans kórokozó szerepe nem ismert, emellett egyetlen akut NGU-s férfiből sem lehetett kimutatni (Degushi). U. urealyticum az egészséges férfiak 0-56%-ában mutatható ki (McCormack, Hudson, Gambini), míg az urethritises betegek 5,6-42%-ából (Gall, Mazuecos). Korábbi vizsgálatok az U. urealyticum szerepét feltételezték NGU-ban, de máig nem tisztázott, hogy azon NGU esetekben, amelyekből ureaplasmákat lehet kimutatni, milyen arányban okolható valóban ez a mikróba a kórállapotért. A legmeggyőzőbb bizonyítékokat az összefüggés fennállására a humán kísérletes vizsgálatok hozták. Kísérletes inokulációt követően tünetek jelentkeztek, az első sugár vizeletben gennysejtek (polimorfonukleáris leukociták) jelentek meg, nagy számban lehetett a mikroorganizmust kimutatni, és 6 napos minociklin kezelést követően a tünetek fokozatosan megszűntek, majd az Ureaplasma is eltűnt az első sugár vizeletből. Ezen, önkénteseken végzett vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy az U. urealyticum betegséget okozhat a húgycsőbe való bekerülésekor, de ezt tünetmentes kolonizáció követi (Taylor-Robinson, Taylor-Robinson). Ez magyarázhatja azt a tényt, hogy egészséges férfiak húgycsövéből miért lehet olyan gyakran ureaplasmákat kimutatni. Egy másik elképzelés alapja az, hogy az 1974-ben keletkezett Ureaplasma urealyticum megnevezés tulajdonképpen két fajt jelöl, az Ureaplasma parvumot (biovar 1) és az Ureaplasma urealyticumot (biovar 2). Deguchi és mtsai 572 urethritises és 1414 kontroll beteg vizsgálata során azt találták, hogy az U. urealyticum (biovar 2) prevalenciája urethritises férfi betegekben (15.8%) vagy nem Chlamydia okozta NGU-s betegekben (18.0%) szignifikánsan magasabb volt, mint azokban, akik nem szenvedtek urethritisben (7.8%). Az U. parvum (biovar 1) prevalenciája NGU-ban (8.5%) vagy nem Chlamydia okozta NGU-ban (11.1%) nem különbözött jelentősen a húgycsőgyulladásban nem szenvedő férfiakban észlelt prevalenciától (13.5%). Ennek alapján szignifikáns összefüggést valószínűsitenek az U. urealyticum (biovar 2) és az NGU között, míg az U. parvum (biovar 1) jelenlétét a férfi húgycsőben kolonizációnak tartják. (Deguchi). Mycoplasma genitaliumot első ízben 13 akut NGU-ban szenvedő férfi közül 2-nek a húgycsövéből mutattak ki (Tully). Bár egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a M. genitaliumnak szerepe van a NGU kiváltásában, ez mégsem annyira egyértelmű, mint a Chlamydia trachomatis esetében. Ez részben annak tudható be, hogy a M. genitaliumot sokkal később ismerték meg, mint a Chlamydia trachomatist, és a M. genitalium szerepe a non-chlamydiás NGU kóreredetében nehezen volt vizsgálható, megfelelő tenyésztéses és szerológiai módszerek híján. A PCR alapú technikák fejlődése azonban lehetővé tette a M. genitalium különböző populációkban való előfordulási gyakoriságának tanulmányozását (Jensen, Palmer). M. genitalium szignifikánsan gyakrabban fordul elő NGU-s betegekben, mint egészségesekben (Horner, Janier, Gambini, Jensen, Totten), ezen belül is a M. genitalium prevalenciája urethritises betegekben 8% (urológiai beteganyag) és 29% (STD beteganyag) között változik. A tünetmentes személyekben észlelt prevalencia 0% (urológiai beteganyag) és 9% (STD beteganyag) között volt észlelhető. A tünetmentes és NGU-s férfiakon végzett vizsgálatok alátámasztják a M. genitalium NGU-ban betöltött etiologiai szerepét, függetlenül a Chlamydia trachomatis jelenlététől (Keane, Horner, Jensen, Björnelius). Mi több, a non-gonorrhoeás urethritisben szenvedő betegek jellemzően vagy M. genitaliummal vagy Chlamydia trachomatissal fertőzöttek, nem mindkettővel egyidejűleg (Keane, Totten). M. genitaliumot sokkal gyakrabban mutattak ki Chlamydia trachomatis negativ NGU-s betegekben, mint Chlamydiás urethritisben szenvedőkben (Jensen, Maeda). A M. genitalium tehát fontos kóroki szereppel bír NGU-ban, éspedig a CT negatív NGU esetek 13-45%-áért lehet felelős. Kisszámú olyan vizsgálat történt, amelyben az urethritis mikroszkópos jeleit és a húgycsőben a mikroorganizmusok jelenlétét vetették össze. Ezen vizsgálatok tanúsága szerint a M. genitalium jelenléte erősen korrelál a húgycső kenetben látható polimorfonukleáris leukociták számával, olyan statisztikailag szignifikáns szinten, mint az a gonorrhoeás urethritisben megfigyelhető (Janier). A perzisztáló illetve rekurráló urethritis és a M. genitalium fertőzés összefüggéseit is több szerző alátámasztja. M. genitaliumot mutattak ki a perzisztáló urethritisben szenvedő betegek 19-27%-ában, ami a M. genitalium etiologiai szerepére utal (Hooton, Taylor-Robinson). A M. genitaliummal fertőzött betegeknél gyakrabban fordul elő az anamnézisben urethritis, mint a más etiologiájú non-CT-NGUs betegek esetében (p=0,02). Ez arra utal, hogy a M. genitalium urethritis recidiválásra hajlamos. A legújabb kutatási eredmények szerint a M. genitalium kiváltotta perzisztáló urethritis perzisztáló vagy rekurrens fertőzésnek tulajdonítható, nem immunológiai mechanizmuson alapuló gyulladásnak tudható be. A M genitaliumnak szerepet tulajdonítanak a krónikus "abakteriális" prostatitisben is. Hazai szerzők tollából a mycoplasmák humánpathogén szerepéről már az 1950-es évek óta jelennek meg közlemények (Melczer, Melczer). Horváth és mtsai 1971-ben végzett vizsgálatuk alapján (Horváth) arra a következtetésre jutottak, hogy a mycoplasmák az urogenitális apparátus gyulladásainak elsődleges kórokozói lehetnek, mivel krónikus húgycsőgyulladásban és vulvovaginitisben szignifikánsan magasabb mycoplasma pozitivitást észleltek, míg az egészségesek 12,4%-os fertőzöttsége nem zárja ki azt a feltevést sem, hogy jelentőségük másodlagos lehet. A kitenyésztett mycoplasma törzsek 93,4%-a ebben az anyagban M. hominis I. típus volt. Szerzők feltételezik, hogy az egészséges egyénekben jelenlévő mycoplasmák pathogénné válásában valamely előzetes fertőzés vagy egyéb hajlamosító tényező játszhat szerepet. 2.1.2. Prostatitis, epidydimitis, infertilitás A National Institute of Diabetes and Digestive and Kidney Diseases 1999-es ajánlására a prostatitis syndromának nevezett tünetegyüttest négy csoportra osztjuk: akut bakteriális prostatitis, krónikus bakteriális prostatitis, abakteriális prostatitis avagy kismedencei fájdalom szindrómák valamint aszimptomatikus prostatitisek. Ezek közül a harmadik entitás, a krónikus abakteriális prostatitis elnevezése megtévesztő, ugyanis ezt a kórképet az esetek egy részében a baktériumok közé sorolt, de sejtfal nélküli mikroorganizmusok, chlamydiák, mycoplasmák okozzák. Az abakteriális jelző tehát arra utal, hogy a konvencionális mikrobiológiai tenyésztési eredmények negatívak. A mycoplasmák prostatitisben betöltött kóroki szerepéről 1977-ben Hofstetter és mtsai közöltek korai adatokat (Hoffstetter). Mycoplasmákat, főleg Ureaplasmát mutattak ki szignifikánsan gyakrabban urethro-prostatitises betegekből mint normál kontrol személyekből. Mivel nem könnyű megállapítani, hogy a prosztata váladékából kimutatott kórokozó vajon valóban a prosztatából származik-e, Hofstetter és mtsai perineális biopsziás anyagból izolálták a mycoplasmákat. Ugyanakkor Meares (Meares) és Vinje és mtsai (Vinje) nem találtak ureaplasmát krónikus abakteriális prostatitises betegekben. A későbbiekben számos szerző (Mard, Mard) találta meg a kórokozót "ismeretlen eredetű" prostatitisben szenvedők prostata váladékában. Brunner (Brunner) és Weidner (Weidner) ondóból és prostata váladékból mutattak ki U. urealyticumot nagy csíraszámban, egyidejűleg az ondóból fehérvérsejteket, és a kórállapot tetracyclin kezelésre jól reagált. Számos tanulmányban (Harnisch, Berger, Hawkins) találták úgy, hogy heteroszexuális férfiakban 35 év alatt az epidydimitist leggyakrabban N. gonorrhoeae vagy C. trachomatis okozza, míg idősebb és homoszexuális férfiakban általában Gram negatív pálcák. Ezekben a vizsgálatokban genitális mycoplasmákat is kerestek. Bár sok epidydimitises betegben találtak ureaplasmákat, ezek általában alacsony csíraszámban voltak jelen, és percután aspirációs mintavételt követően sosem sikerült kimutatni. Ennek alapján úgy vélekednek, hogy az Ureaplasma az epidydimitis kialakulásában nem játszik szerepet. A mycoplasmák férfi meddőségben kiváltott szerepét részben gyulladásos betegségek révén, részben közvetlenül az ivarsejtekre gyakorolt káros hatás révén lehet elképzelni. Corradi és mtsai (Corradi) klinikailag tünetmentes andrológiai betegek ejaculátumában vizsgálták mycoplasmák jelenlétét, és 22%-ukban a kórokozót kimutatták. Ugyanezen egyének húgycsövéből csupán 12,5%-ban tenyészett mycoplasma. Ez hasonló nagyságrendű, mint más, különböző országokban talált eredmények (8-40%) (Busolo, Naessens, Taylor). Braun és mtsai, Foy és mtsai szerint a fertőzés akvirálása már szüléskor megtörténhet. Ezt látszik alátámasztani, hogy a tünetmentes mycoplasma hordozók száma nőkben magasabb (20-60%) (Braun, Foy). Pubertásig a fiúk fertőzöttsége folyamatosan csökken, ezt követően a szexuális aktivitás függvényében a fertőzöttség emelkedik. A giesseni munkacsoport vizsgálatai szerint10 CFU/ml alatt klinikai megbetegedés tünetei ritkán észlelhetők (Weidner). Corradi és mtsai (Corradi) a fertilitás és az infekció összefüggéseit vizsgálva azt találták, hogy a spermiumok motilitása szignifikánsan gyengébb volt a fertőzött csoportban, membránintegritásuk is gyengült. A spemiumfunkciók gyengülését a tápanyagelszíváson túl toxikus anyagok termelődésével is összefüggésbe hozták, az U. urelayticum ammóniát, a M. hominis arginin derivátumokat termel (Bredt, Fowler). A károsító hatások mediátorai a fertőzés révén kiváltott immunológiai változások is lehetnek, amennyiben a spemiumok felszínének megváltoztatásával azokat antigénekké alakítják, és autoimmun folyamatokat indíthatnak el. Corradi és mtsai (Corradi) kimutatták, hogy a fertőzött ejaculatum szignifikánsan gyakrabban tartalmaz spermium elleni ellenyagokat. Ez egyfajta keresztimmunizáció eredménye lehet (Soffer), melynek során a mycoplasmák sejtmembránjának glikoproteidjei hasonulhatnak a gazdasejt saját membrán-antigénjeihez, és így a gazdasejt ellen is irányuló ellenanyagképződést indíthatnak el. 2.2. Klinikai megnyilvánulások nőkben 2.2.1. Vaginitis A genitális mycoplasmák a legfontosabb kóroki tényezők a bakteriális vaginózist (BV) létrehozó szinergisztikus vegyes flórában, de nem ismert, hogy mely mikroba az, ami elengedhetetlenül szükséges e kórállapot kialakulásához. Számos vizsgálat tanúsítja, hogy mind terhes, mind nem terhes nők BV-ában előfordul a Mycoplasma hominis. M. hominist mutattak ki BV-ban szenvedő nők 58-76%-ában, míg a normál hüvelyflórával rendelkező nőkből sokkal kisebb arányban (Hill, Keane, Keane). Az Ureaplasma urealyticum és a BV közötti összefüggés kevésbé nyilvánvaló: BV-ben szenvedő betegek 62-92%-ából izoláltak U. urealyticumot, ami szemlátomást magasabb arányban fordult elő, mint a kontroll csoportba tartozó betegekben (Hill, Keane, Keane). Az irodalomban kevés közlemény jelent meg arról, hogy a Mycoplasma genitalium és a BV között vajon fennáll-e összefüggés. Bakteriális vaginózisban szenvedő nőkben vizsgálva a M. hominis, M. genitalium és az U. urealyticum előfordulását azt találták, hogy a M. hominis volt az egyedüli olyan genitális mycoplasma, amit konzekvensen gyakrabban lehetett kimutatni BV-ben szenvedő nőkből, mint egészségesekből. Bár az U. urealyticumot is gyakrabban lehetett izolálni BV-s mint egészséges nőkből, a különbség mégsem volt szignifikáns, ami talán annak a ténynek köszönhető, hogy szexuálisan aktív nőkben BV nélkül is igen nagy számban lehet azt kimutatni. Nem találtak összefüggést a M. genitalium és a BV között, mert M. genitaliumot nem találtak BV-s nőbetegekben (Keane). Mások M. genitaliumot 38 nő közül csak 2-ben találtak, míg ugyanezen betegcsoportban 38 nőből 5-ben mutattak ki Chlamydia trachomatist, azaz a M. genitalium BV-vel való összefüggése sokkal inkább a Chlamydia trachomatis fertőzés-BV kapcsolatára emlékeztet, mint a M. hominis-BV összefüggésére (Keane). Hazánkban Fodor és mtsai 1977-ben nőgyógyászati anyagban 57,9%-ban, egészséges terhesekben 72%-ban, míg bőr-nemibeteggondozók anyagában 68,7%-ban mutattak ki Ureaplasmát (Fodor),1980-ban urogenitális betegségben szenvedők 62%-ában, tünetmentes terhesek 70%-ában (Fodor). Bihari 1997-ben 30 év alatti nőkön végzett vizsgálatában azt találta, hogy hogy 11%-uk M. hominissal, 44,75%-uk Ureaplasma urealyticummal volt fertőzött (Bihari). 2.2.2. Kismedencei gyulladás (PID) Úgy tűnik, a M. hominisnak és az U. urealyticumnak nincs kóroki szerepe a mucopurulens cervicitisekben. (Paavonen). A M. genitalium jelenléte adnexitisben szenvedő, non-chlamydiás cervicitises nőkben (2/49, azaz 4,1%) arra utal, hogy a M. genitaliummal történő méhnyaki fertőzés aszcendálhat az endometriumon keresztül (Uno) a felső genitális traktus szerveire. Ezt az elképzelést alátámasztják olyan kísérletek eredményei, amelyekben kimutatták, hogy a M. genitalium a petevezeték hámsejttenyészet felszínéhez hozzátapad (Collier). Más, emberszabású majmokon végzett kísérletekben pedig salpingitis kialakulását észlelték (Tully, Taylor-Robinson). Taylor-Robinson szerint (Taylor-Robinson) nagyon valószínű, hogy a M. genitalium a női felső genitális traktusra történő aszcenzió révén szerepet játszhat kismedencei gyulladásos betegség kialakulásában. Irwin és mtsai ugyanis (Irwin) M. genitaliumot mutattak ki olyan nők méhnyálkahártya biopsziás anyagából, akik klinikailag kismedencei gyulladásban szenvedtek. A CDC (Centers for Disease Control and Prevention) a Szexuális úton terjedő fertőzések kezelésére vonatkozó módszertani levele a női felső genitális traktus gyulladásos betegségeiben (endometritis, salpingitis, tuboovariális tályog, pelveoperitonitis) az első helyen számontartott N. gonorrhoeae és C. trachomatis mellett jelentőséget tulajdonít olyan mikroorganizmusoknak is, melyek a vaginális flóra részei lehetnek (anaerobok, G. vaginalis, H. influenzae, enterális Gram negatív pálcák, Streptococcus agalactiae), illetve etiologiai tényezőként nevezi meg a M. hominist és az U. urealyticumot is. A nemzetközi szakirodalomban olvasható közlemények óvatos állásfoglalásaival szemben, miszerint ezen kórokozók genitális pathogén szerepe kérdéses illetve kétségbevonható lenne, ezen igencsak gyakorlatias terápiás útmutató komolyan számol ezzel a lehetőséggel (CDC). 2.2.3. Lázas vetélés, gyermekágyi láz Számos hazai és külföldi szerző felveti, illetve elismeri, hogy a mycoplasmák kóroki tényezőként szerepelhetnek olyan szülészeti szövődményekben, mint a lázas vetélés, gyermekágyi láz (Lamont, Phillips, Patai). Lavery és mtsai (Lavery) 1985-ben beszámoltak arról, hogy összefüggést találtak az U. urealyticum kolonizáció és a császármetszéseket követően fellépő endometritisek között. Andrews és munkatársai 1995-ben kimutatták (Andrews), hogy az U. urealyticum igen gyakran egyedüli patogénként okoz endometritist császármetszést követően, és bizonyították, hogy a chorioamnion U. urealyticummal történt kolonizációja még ép magzatburok esetén is fontos kockázati tényező a császármetszéshez társuló méhnyálkahártyagyulladás kialakulásában. Roberts és mtsai bizonyították (Roberts), hogy a mikroba kiemelkedően fontos szerepet játszik a császármetszés után fellépő sebfertőzésekben is. Patai és mtsai saját esetük kapcsán felvetik (Patai), hogy indokolt lehet egy mycoplasmákkal szemben hatásos szerrel kiegészíteni a sectio caesareában profilaktikusan adott antibiotikum kombinációt. 2.3. Reproduktív kapacitás károsodása, perinatális szövődmények Amennyiben Ureaplasma urealyticum illetve M. hominis a női alsó genitalis traktust kolonizálja, a terhesség 16 hetében az amnionfolyadékból kimutatható, s a magzatot in utero illetve szülés közben megfertőzheti. Súlyos chorioamnionitisben, melyet koraszülés követett, Cassell és mtsai kimutatták e két kórokozót (Cassell). Spontán vetélt, halva született és koraszülött magzati szervekből is sikerült mycoplasmákat kimutatni (Taylor-Robinson). Yoon és mtsai 2003-as munkájukban (Yoon) intact magzatburok mellett koraszülő betegek amnionfolyadékát vizsgálták. Ureaplasma urealyticum kimutatást végeztek polimeráz láncreakcióval (PCR), emellett aerob és anaerob bakteriológiai, valamint genitális mycoplasmák irányában tenyésztést végeztek. Negatív tenyésztési eredménnyel és pozitív Ureaplasma urealyticum PCR eredménnyel jellemezhető betegekben szignifikánsan rövidebb volt az amniocentézis és a szülés közti idő, magasabb volt az amnionfolyadék interleukin-6 és fehérvérsejt tartalma mint azoknál, akikben mind a tenyésztés mind az Ureaplasma urealyticum PCR negatív volt. Előbbi betegekben szignifikánsan magasabb volt az újszülöttkori morbiditási ráta is, mint utóbbiakban. Ennek alapján a negatív tenyésztési eredményű, Ureaplasmával fertőzött betegek esetében magasabbnak ítélik a koraszülés és a perinatális szövődmények gyakoriságának kockázatát. Az U. urealyticum légúti patogén szerepét kis súlyú, éretlen újszülöttekben számos szerző vizsgálta. Gannon 1993-as összefoglalója és esetismertetése szerint (Gannon) az újszülött U. urealyticum fertőzése anyai fertőzés következménye, s a legújabb vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az U. urealyticum okozta tüdőgyulladással született éretlen újszülöttekben sokkal gyakrabban alakul ki a későbbiek folyamán krónikus tüdőbetegség. Klinikailag az U. urealyticum pneumonia gyakran hyalin membrán betegséggel, leukopeniával, thrombocytopeniával együtt lép fel, és a kórokozó kimutatása és adkevát kezelés hiányában respirációs distresszbe torkollik. A diagnózist trachea váladék aspirátum vagy liquor tenyésztéses vizsgálatával lehet felállítani, erythromycin kezelés és alapos tüdőtoalett a megfelelő gyógymód. Kotecha és mtsai 2004-es közleménye (Kotecha) is megerősíti, hogy az U. urealyticum kolonizáció tüdőgyulladáshoz vezet kisdedekben, akikben később krónikus tüdőbetegség alakul ki. 2.4. Húgyúti betegségek (vesekövesség, pyelonephritis és húgyúti fertőzések) A mycoplasmák szerepét húgyúti betegségek kiváltásában már az 1970-es évek közepén kezdték állatkísérletes modelleken vizsgálni. Friedlander és mtsai ureaplasmákat oltottak be hím patkányok húgyhólyagjába illetve vesemedencéjébe, s ennek hatására magnézium ammónium foszfát (struvit) kövek kialakulását észlelték (Friedlander). Mivel az állatok ureáz inhibitorral történő kezelése megakadályozta a kőképződést, így azt az ureaplasma ureáz aktivitásának tudták be, ami az ureát ammóniára, bikarbonátra és karbonátra hasítja. Az ammónia károsítja az ureothelium glikozaminoglikán rétegét, az alkalikus pH pedig a vizeletben lévő ionok túltelítődését idézi elő. Kaya és mtsai 2003-as humán vizsgálatukban az U. urealyticum előfordulása és a fertőzés következtében kialakuló kövesség között szignifikáns összefüggést találtak (Kaya). A nemzetközi szakirodalomban nagyszámú, ellentmondásos eredményű közleményt olvashatunk a M. hominis illetve az U. urealyticum cystitisben illetve akut pyelonephritisben betöltött esetleges szerepéről mind humán (Thomsen, Thomsen, Birch), mind állatkísérletes (Krieger, Pickering) vizsgálatok adatai alapján. A szerzők a kérdés eldöntésére további vizsgálatokat javasolnak. 2.5. Reiter szindróma, arthritis, szexuális úton szerzett reaktív arthritis (SARA) Az U. urealyticum és a M. hominis SARA-ban vagy Reiter szindrómában betöltött szerepe nem tisztázott. A mikrobákat e kétféle kórképben szenvedő betegek genitális traktusából ugyanolyan gyakran lehetett kimutatni, mint non-gonorrhoeás urethritises betegekből (Taylor-Robinson). Keat és mtsai (Keat) azt találták, hogy a HLA-B27 pozitív férfiak, akiknek chlamydia negatív non-gonorrhoeás húgycsőgyulladása volt, ugyanolyan gyakran betegedtek meg arthritisben mint a chlamydia pozitívok. A reaktív arthritisekben közös antigének által kiváltott autoimmun mechanizmus állhat a krónikus izületi gyulladás hátterében. 1994-ben Horowitz és mtsai (Horowitz) Ureaplasma urealyticumot találtak Reiter szindrómás, Taylor-Robinson és mtsai (Taylor-Robinson) M. genitalium fertőzést találtak arthritises betegekben (igen kis számú beteganyagon). Erlacher és mtsai 1995-ben (Erlacher) jelentősen nagyobb számú, reaktív arthritises beteganyagon végzett vizsgálatában 14% Mycoplasma, 28% Ureaplasma pozitivitást detektáltak. (Vizsgálatukban egyébként a szeronegatív oligoarthritises betegek 44%-ának húgycsőváladékából sikerült kórokozót izolálniuk, s ennek alapján ezt tartják a legnagyobb gyakorlati hasznú mintának a betegség fertőzéses eredetének igazolására). A mycoplasmák septikus arthritisben betöltött esetleges kóroki szerepét is számos szerző tanulmányozta. Akut arthritisben (Cassel), hypogammaglobulinémiás akut polyarthritisben (Lehmer, Furr) és akut, lázas mycoplasma fertőzést követően elhúzódó lefolyású, krónikussá váló izületi gyulladásban is (Sequeira) szerepet tulajdonítanak e kórokozóknak. 3. Kórismézés Vizeletből való tenyésztésre a reggeli első vizelet első sugara (first void urine) alkalmas, amelyet feldolgozásig hűtve kell tárolni. Érdemes az 1500 percenkénti fordulatszámmal 20 percig centrifugált vizelet üledékéből is leoltani. Férfiak esetében húgycsőváladék, ejakulátum vagy prosztatamasszázs utáni ejakulátum alkalmas mintaként. Nőktől cervix- vagy hüvelyváladék, esetleg punktátum nyerhető. Ezeket natív állapotban csőben, a transzport táptalajban lévő tamponon, folyékony transzport táptalajba leoltva lehet a laboratóriumba továbbítani. Legideálisabb a húgyivarrendszerből tamponnal vett mintákat speciális transzport közegbe oltani és szállítani, mert az idetartozó kórokozók szobahőmérsékleten 1-2 órán belül, 4 °C-on 6 óra elteltével elpusztulnak. Mínusz 20 °C-on hónapokig életképesek maradnak, ily módon tárolhatók pl. standard kultúrák. A TSB (Transport System, Biotest) vagy SP4 (Oxoid) transzport táptalajok kereskedelmi forgalomban kaphatók. A tenyésztésükre használt, főleg a folyékony táptalajok is használhatók beküldésre, elsősorban a speciális bouillon, amely élesztő kivonatot, glukózt, lósavót, fenolvörös indikátort, valamint a kontamináns mikrobák elpusztítására tallium acetátot és penicillint tartalmazó BEG, és az előzőhöz hasonló, de az Ureaplasmák igényének megfelelően ureumot tartalmazó U9 táptalaj. A beoltott transzport táptalajokat 35 °C-on, esetleg néhány óráig szobahőmérsékleten lehet tárolni az elszállítást megelőzően. A fenti táptalajokon kívül Mycoplasmák tenyésztésére és differenciálására alkalmas még a bouillon alapú BEA táptalaj. Ebben az élesztőkivonat mellett arginin található, amelyből ammónia keletkezik, ez a fenolvörös színét lilára változtatja. Mycoplasmák tenyésztésére általánosan használatos a szívinfúziós agar (HIA), amely agarral szilárdított, indikátor nélküli BEG. A leoltástól számítva kb. 5 nap elteltével fehéres, tükörtojásszerű, 250-600 ľm átmérőjű, nagyítóval vagy telepmikroszkópban látható telepek fejlődnek ki. Ureaplasmák kitenyésztése az A7 szilárd, TSB alapú táptalajon valószínű, amelyen a telepek feketések, egy sűrűbb, sötétebb központi és egy áttetszőbb széli zónából állnak. Az aerob tenyészeteket érdemes 5% CO2 atmoszférában tartani. A Mycoplasmák táptalajainak pH-ja 7,0-7,8 közötti, az Ureaplasmáké pH6. A folyékony táptalajokban kizárólag a mikrobák anyagcseretermékei által létrehozott pH eltolódást követő színváltozás jelzi szaporodásukat: amely Mycoplasmák esetében savanyúvá, Ureaplasmák esetében lúgossá válik. Az egyes Mycoplasma fajok elkülönítése biokémiai próbákkal lehetséges: arginin hidrolízis, keményítőbontás, valamint cukrok bontását követő savképzés vizsgálata alapján (Szabó). Szubkultúrákban, agardilúciós módszerrel az antibakteriális szerekkel szembeni rezisztencia is meghatározható. A vizsgálatok hosszadalmasak. A gyári kitekre történt leoltást követő 3. napon a M. hominis és U. urealyticum negatív eredményeit ki lehet adni, míg A7 és U9 táptalajokon történt tenyésztést követően legkorábban 5 nap múlva, bár ideális lenne a 7 napos megfigyelés. M. genitalium legkorábban 5-7 nappal a leoltás után jelenik meg a szilárd táptalajokon, megfigyelése 14 napig lenne ideális. Negatív tenyésztési eredmény szigorúan véve 14 nap elteltével adható ki. A Mycoplasma Duo (Biorad) gyári készletben a folyadék taptalaj egyben transzport közegként is használható, majd ennek higítási sorát a kórokozók elszaporodását követően a kiszárított, szilárd differenciáló táptalajjal keverve, a M. hominis és U. urealyticum telepképző egységének mértéke is megadható. Az eredmény 48 óra múlva kiadható. A SIR Mycoplasma készlet (Biorad) a kezelésben szóbajövő 8 legfontosabb antibiotikum (doxy-, mino-, tetracyclin, josa-, erythro-, clinda-, pristinamycin és ofloxacin) iránti érzékenység és minimális gátló koncentráció (MIC) értékének meghatározására alkalmas. A nagyszámú, esetleg szűrővizsgálatokon nyert minta feldolgozására valamint az Ureaplasma fajok ill. szerotípusok megbízható elkülönítésére ELISA módszert fejlesztettek ki az utóbbi időben. Míg a korábbi szerotipizálási módszerekben – leggyakrabban a munka- és időigényes indirekt immunfluoreszcencia során – használt poliklonális antitestekkel a klinikai mintákból származó törzsek tipizálása a keresztreakciók miatt kissé bizonytalan volt, addig az U. urealyticum szerotípusainak megfelelő monoklonális ellenanyagokkal a meghatározás pontosabb lett (Ech/Muyl). A klinikai mintákban azonban több szerotípus együttesen is előfordulhat, amelyek szétválasztása előzetes tenyésztéssel lehetséges. Ilyenkor megtörténhet, hogy a tenyésztés során egy-egy szerotípus túlnőheti a többit (Ech/Muyl). Kétes esetekben az immunfluoreszcens módszerrel való összehasonlítás segíthet (Ech/Geel). A fenti módokon kiszűrhetők azok az Ureaplasma szerotípusok, amelyek nem tekinthetők kórokozónak, ezért elpusztításuk felesleges (Ech/Geel). Mycoplasmák, Ureaplasmák szervezetből való kimutatásának ill. tipizálásának kétségkívül legbiztosabb módja jelenleg a polimeráz láncreakcióban (PCR) konszenzus ill. faj- vagy szerotípus specifikus primerekkel történhet. A M. hominis, M. genitalium 16S rRNS egyes specifikus szekvenciái nem mutatnak homológiát sem egymással, sem M. pneumoniae-vel, sem más baktériumokkal, ezek alapján primerek kötőhelyei lehetnek. A M. genitalium MgPaW1 génje is pl. alkalmas specifikus primerek kötésére (Zariffard, Mena, Jensen). A vizeletet, cervicovaginális öblítőfolyadékot vagy a tamponon érkező mintákat megfelelő pufferoldatba kell mosni, majd a mikrobák feltárt DNS-ét centrifugálással koncentrálni, kivonni, végül az amlifikálást elvégezni. A kapott terméket agaróz gélben lehet láthatóvá tenni és azonosítani, amely egyébként további molekuláris próbákra (pl. Southern blot) is felhasználható, elsősorban kutatási célokra (Mena). A hagyományos PCR mellett terjed a valós idejű PCR használata is, amely egyszerre többféle kórokozó párhuzamos kimutatására, illetve ezek mennyiségének meghatározására is alkalmas (Zariffard). E módszer ígéretes alkalmazást nyerhet pl. bakteriális vaginózisok gyorsdiagnosztikájában, ahol a kevert mikrobaflóra tagjai egy lépésben meghatározhatók (Zarif). A PCR alkalmazása ma már rendszeres a tünetmentes Mycoplasma illetve Ureaplasma fertőzések felderítésében, illetve megbetegedettek kezelése után a teljes mikrobamentesség bizonyításában (Mena, Deguchi). A PCR a fentiek mellett alkalmas Mycoplasmák, Ureaplasmák antibiotikum-rezisztenciát kódoló génjeinek a kimutatására is. Ezek közül a tetracyclin-rezisztenciát meghatározó gének (pl. tet/M, int-Tn /Martinez) kimutatásának van gyakorlati jelentősége (Krieger). Számos biotechnológiai cég a PCR alapmódszerét kisebb-nagyobb mértékben módosította, hogy a meghatározás olcsóbban, nagyobb számban, egyszerűbb körülmények között is kivitelezhető legyen. A gyári egységcsomagok fészkes vagy félig fészkes PCR-t (Labbé) is alkalmazhatnak. Ureaplamák azonosítására, illetve újabban a két faj elkülönítésére a ligáz láncreakció (LCR) használatos a gyakorlatban (Totten). Ezzel a módszerrel is meghatározható a tetracyclin és a halmozott antibiotikum rezisztencia (Dominguez). Az emberek néhány százaléka mindkét Ureaplasma fajt (Martinez), vagy akár Ureaplasmát és M. genitaliumot (Yoshida) is hordozhatja egyszerre, amelyek együttes kimutatása a fenti módszerekkel biztos. A PCR igen alkalmas intrauterin fertőződött koraszülöttekben, vagy szüléskor fertőződött csecsemőkben ezen kórokozók kimutatására, sőt az anyai mikrobákkal való azonosság bizonyítására is, a reakciótermékek szekvenálásának segítségével (Aaltone). Fontos megjegyezni, hogy húgyivarszervi fertőzések esetén a kórokozók közvetlen kimutatása a fontos, a szerológiai vizsgálatoknak ellenben nincs jelentősége, ellentétben a tüdőben lezajló Mycoplasma fertőzésekkel. 4. Kezelés, megelőzés Mikrobiológiai módszerekkel bizonyított vagy a klinikai tünetek alapján feltételezett Mycoplasma és Ureaplasma fertőzésekben ezen sejtfal nélküli mikrobák elpusztítására penicillin vagy más béta-laktám típusú antibiotikumok nem használhatók. Ezidáig mindkét baktérium- csoport tetracyclin származékokkal, elsősorban doxycyclinnel volt kezelhető a legjobban, amely azért is volt előnyös, mert az esetleg egyidejűleg fertőző Chlamydia trachomatis is érzékeny ezekre az antibiotikumokra. Sajnos, az utóbbi években az urogenitális fertőzéseket okozó Mycoplasmák és Ureaplasmák egyre nagyobb hányada vált és válik tetracyclin rezisztenssé. A M. hominis macrolidekre eleve rezisztens, akárcsak a M. fermentans. A M. genitalium viszont különösen érzékeny macrolid antibiotikumok iránt (Kenny). Az U. urealyticum a macrolidek közé tartozó erythromycin, clarithromycin, josamycin iránt többnyire érzékeny, azithromycinre azonban csak mérsékelten. Ezek az antibiotikumok a szervezet sejtjeiben a szérumszintnél 10-100-szor magasabb töménységet érnek el, ezért a falósejtekbe felvett mikrobák elpusztításában is jelentős szerepük van. A clindamycin és lincomycin a M. hominis és M. fermentans kezelésére igen, U. urealyticum elpusztítására nem alkalmas. Az aminoglycosidok közül a gentamycin iránt a M. hominis és az U. urealyticum mérsékelt érzékenységet mutat, a M. fermentans viszont ellenálló. Chloramphenicol iránt mindhárom utóbb említett mikroba csak mérsékelten érzékeny. A 3. generációs quinolon származékok, ciprofloxacin, ofloxacin általában jól használhatók a M. hominis és M. fermentans elpusztítására, ráadásul a falósejteken belül is hatnak, de az U. urealyticum csak mérsékelten érzékeny velük szemben (Szabó). Ezekkel, sőt már a 4. generációs sparfloxacinnal szemben is ismertek rezisztens izolátumok. Mycoplasmák és Ureaplasmák érzékenységét számos újabb antibiotikummal szemben is tanulmányozzák. Az új 4. generációs quinolonok, mint levo-, gati-, spar-, trova-, grepa-, toxu-, moxifloxacin egyaránt gátolták a M. hominis és U. urealyticum szaporodását, habár az utóbbi esetében a minimális gátló koncentráció (MIC) négyszerese volt a M. hominis esetében tapasztaltakkal. Alkalmazásuk előnye, hogy a falósejteken belül is hatnak (Kenny). Továbbá, a M. hominis érzékenynek bizonyult az oxazolidinon csoportba tartozó linezoliddal szemben, amely elsősorban Gram pozitív baktériumok fehérje szintézisét gátolja. U. urealyticum viszont érzéketlen vele szemben. Az oligoszaccharid típusú antibiotikumok everninomicin csoportjába tartozó, fehérjeszintézist gátló evernimicin iránt a M. hominis erősen, az U. urealyticum csupán mérsékelten érzékeny. A tetracyclinek és macrolidek esetében a MIC értékeket jelentősen befolyásolja a környezet vegyhatásának változása (Kenny), amely in vivo a vizeletben vagy Lactobacillusok hiányában a hüvelyben fordulhat elő. M. hominis jelentősen, az U. urealyticum fertőzés kisebb mértékben, míg legkevésbé az U. parvum jelenléte jár a Lactobacillus flóra pusztulásával (Domingues/Tavira). A gyakorlatban teljesen vakon vagy a mikrobiológiai vizsgálatok eredményének megérkezése előtt kezdik a kezelést. Mycoplasmák és/vagy Ureaplasmák elpusztítására doxycyclin 2x100 mg per os bevétele javallt 8 napon keresztül, csak Mycoplasma fertőzésre gondolva 2x300 mg clindamycin kapszula szedése 7 napig, Ureaplasma gyanú esetén 1 g azithromycin egyszeri adagja vagy ofloxacin 2x200 mg per os 10 napig, vagy erythromycin 4x500 mg szájon át 7 napig segíthet. Elhúzódó, kiújuló fertőzésben az egyszeri azithromycin adagolás helyett biztosabb 6 napon keresztül ennek 500 mg-os adagjának bevétele. Ha az egyik említett szer sem hat, s semmiképp nincs lehetőség az antibiotikum érzékenység vizsgálatára, másik ajánlott szerrel kell próbálkozni. Ilyenkor többnyire 1 g azithromycint adnak, amely az esetek 98%-ában hatásos. Terhesség fennállása vagy szoptatás idején sem doxycyclin, sem azithromycin nem adható, helyettük naponta 4x500 mg erythromycin 7 napig. További esetekben hét napon keresztül per os 12 óránként adagolt 300 mg ofloxacin 98% valószínűséggel gyógyulást eredményez. Ciprofloxacin az esetek felében hatástalan, clarithromycint nem ajánlják nemiszervi fertőzésekben (OBNI). További megfontolást igényel, hogy egyidőben 2-3 Mycoplasma és Ureaplasma faj is okozhat ugyanazon személyben fertőzést, amelyek antibiotikumok iránti érzékenysége eltérő lehet. Legszembetűnőbb ez a tetracyclinek iránti érzéketlenségben (Martinez). Hasonlóképpen ezek a kórokozók társulhatnak más mikrobák (Gram pozitív és negatív gennykeltők, anaerobok, sőt gombák és vírusok) által okozott kórképekhez, amelyek gyógyszerek iránti érzékenysége rendkívül változó (Ussküla). Ezeket figyelembe kell venni az esetleges kombinált kezelés során, pl. kerülni kell antagonista szerek használatát. Ha ez nem lehetséges, lépcsőzetes kezelést kell bevezetni, kezdve a súlyosabb fertőzést okozó mikroba elpusztításával. Például, syphilis egyidejű fennállása esetén először ezt kell gyógyítani penicillin kezeléssel, majd a további Mycoplasma, Chlamydia vagy egyéb társfertőzéseket kezelni egyszeri 1 g azithromycin adaggal, vagy 4.500 mg erythromycinnel 7 napig, vagy tetracyclinnel, stb. (Ballard). Egyéb súlyos, a nemi szerveken kívüli fertőzésekben, pl. újszülöttkori kevert Mycoplasma és Ureaplasma fertőzésekben doxycyclin és erythromycin együttes kezelés folytatható. A fenti nehézségek jól jelzik, hogy legideálisabb a kórokozók pontos fajmeghatározása és antibiotikum érzékenységük megállapítása, amely alapján végezhető a célzott kezelés. Még ilyenkor is előfordulhat sikertelenség, ugyanis a fent említett antibiotikumok - a quinolonok kivételével - in vivo elérhető lokális koncentrációban nem rendelkeznek bactericid hatással (Szabó). Tanulmányok szerint non-gonorrhoeás urethritis adekvát kezelése után is férfiak 28-64%-a maradt M. genitalium hordozó és 21-42%-uk szenvedett továbbra is a tünetektől (Uusküla). Mycoplasma és Ureplasma fertőzések megelőzésére, mint legtöbb esetben, a promiszkuitás kerülése és mechanikus védelem (kondom) alkalmas. Fertőzésnek gyakran kitett egyének, prostituáltak, homoszexuális férfiak nemibetegségeinek, köztük Mycoplasma és Ureaplasma fertőzéseinek továbbadásának megelőzésére időnként "megelőző" azithromycin vagy más antibiotikum szedése veszélyes, részben a mellékhatások miatt, részben rezisztens mikrobák kialakulásának elősegítése miatt (Ballard). 5. Jövőbeli lehetőségek A diagnosztikában és klinikailag egészségesek szűrésében várható más mikrobákkal együttes kimutatásra alkalmas eljárások (DNS chip, gene array technikák) kifejlesztése. Az antibiotikumok iránti rezisztencia megállapítása is molekuláris módszerekkel gyorsabb, viszont költségigényesebb lenne. Fogalomtár BEA táptalaj: bouillon élesztőkivonattal és argininnel. Mycoplasmák tenyésztésére alkalmas táptalaj, lóvérsavót, más mikróbák kinövését gátló tallium acetátot is tartalmaz. A Mycoplasmák látható zavarosodást nem okoznak. Szaporodásukat az argininbontás következtében keletkező ammónia jelzi, melynek hatására a fenölvörös indikátor színe pirosról lilára változik. BEG táptalaj: A BEA táptalajhoz hasonló, de arginin helyett glukózt tartalmaz. Mycoplasmák szaporodását a glukózbontás során keletkező savak hatására megsárguló táptalaj jelzi. ..Szakterületek BőrgyógyászatEsztétikai bőrgyógyászatSTD, nemigyógyászatGyógykozmetikaHPV centrumLaboratóriumi vizsgálatokNőgyógyászatPlasztikai sebészetUrológia, andrológiaSebészet, lézersebészetUltrahang vizsgálat.Kozmetikai termékek La Roche-PosayNeostrata.©2007 KOC. All Rights Reserved designed by cuttingroom